Szóóóval...
Ugye a műtét után 6 óra elteltével fel KELL állni.
Igen, KELL!
Már 4-5 óra után mondogatták az ápolók, hogy ahogy kezdem érezni a lábam lassan mozgassam. Tegyem pár milliméterrel arrébb, egy icipicit emeljem meg, de tényleg csak annyira, ami még nem fáj. Hát nekem már ez a pár milliméter is eléggé fájdalmas volt.
Letelt a 6 óra.
Este 11-kor jött is az ápoló, hogy na akkor fel kéne állni és elmenni zuhanyozni. Segít majd. Igen, segített is, de abban amiben úgy éreztem tényleg elkélne egy kis segítség abban nem igazán.
Elmondta, hogy hogyan is kéne felállnom.
Forduljak oldalra, ez mondhatni könnyen ment.
Támasszam meg magam az ellentétes kezemmel mint, amelyik oldalon fekszem, majd toljam fel magam. Na itt elég nagy nehézségbe ütköztem. Elkezdtem megemelni magam és azt éreztem, hogy kiszakad a hasam. Folyamatosan vissza kellett engedni magamat az ágyra, mert nem bírtam. Sokszori nekifutásra az alkaromra tudtam támaszkodni. Itt megálltam. Itt lett volna jó egy kis segítség, de nem kaptam, illetve nem kaphattam. Egedül kell megcsináljam ezt mondták. Az elkövetkező napokban sem lesz senki mellettem, aki folyton segít majd, ha szeretnék felülni. Pár percig így, az alkaromra támaszkodva feküdtem, folyamatos bocsánatkérések közepette, mivel úgy éreztem rabolom az ápoló idejét azzal, hogy itt szerencsétlenkedek. Ő elmondta más sem csinálja könnyebben, nyugodtan a saját tempómban, ő azért van itt, hogy segítsen. Biztatott, próbált segíteni azzal, hogy mondta mit hogyan csináljak.
Végre erőt vettem magamon, amin az is sokat segített, hogy már így is fájni kezdett a hasam. Fellöktem magamat ülő helyzetbe. Bármily meglepő :D ez is fájt. Igazából ekkor minden fájt, ha lehetséges még a hajszálaim is. :)
Így ülve pihentem kicsit. Lógattam a lábam az ágyról. Ültem jó pár percig az ágy szélén, amikor mondták, hogy na akkor álljunk fel. A fenekemet csúsztattam az ágy széle felé, hogy a lábam leérjen a földre, ezzel nem volt semmi gondom. Aztán fel kellett állnom, itt annyi segítséget kaptam, hogy kapaszkodhattam az ápoló kezébe, de nem húzott, csak tartotta a kezét, nekem kellett magamtól felállni.
Amikor ez sikerült, úgy éreztem a hasamból mindjárt kiesik minden, de tényleg minden. Fájt, feszült, nyomódott. Nem tudtam kiegyenesedni. Mondták szépen lassan húzzam ki magam. Nagyon fájt, meg fáradt is voltam. Legszívesebben visszadőltem volna aludni. Itt nagyon elgyengültem, majdnem elsírtam magam, hogy ez nekem nem fog menni. Itt álltam megint vagy 5 percig mozdulatlanul. Amikor többedszer szóltak már rám, hogy ne a földet nézzem, hanem emeljem fel a fejem és előre figyeljek, erőt vettem magamon és elindultam a zuhanyzó felé.
Csak arra tudtam gondolni, hogy ha ez sem megy, hogy elsétáljak a zuhanyzóig akkor. hogy is fogom ellátni az elkövetkező 3 napban itt egyedül a fiamat. Nem akartam csalódást okozni L.-nak sem, a kisfiamnak sem, de legfőképp magamnak sem. Tudtam, hogy erősnek kell lennem és tudtam, hogy az is vagyok.
Beértem a fürdőbe beálltam a zuhany alá. Mondta a nővér, hogy amikor szól sóhajtsak egy nagyot. Nem tudtam miért, aztán megtudtam, mikor kihúzta a katétert. Ezt igazából nem nagyon éreztem, lekötött az. hogy meg bírjak állni a lábaimon. A hátamat segítettek megmosni, minden mást nekem kellett, a lábaimat nem volt egyszerű. De megcsináltam. A törölközéshez és az öltözéshez kaptam segítséget. Nem tudom, hogy alapból segítettek volna, vagy csak már látták, hogy remegnek a lábaim.
Ezután átsétáltunk a szobámba, elég hosszú séta volt, néha lemaradtam, de kibírtam. Kaptam Fájdalomcsillapítót, hogy ha kell éjszaka vegyem be. Kettőt kaptam, egyet vettem be.
4-en voltunk egy szobában. 3-man aznap szültünk, egyikőnk egy nappal előbb. Ketten voltunk császárosok a szobában. Először rosszul éreztem magam. Sosem voltam még kórházban. Valamikor kiskoromban, de arról nincsenek emlékeim. A másik császáros anyuka a elkövetkező napokban nagyon sokat segített nekem. Mindenben. Hogyan pelenkázzunk, hogyan érdemes felállni, leülni, együtt mentünk mindig a babánkért a csecsemő osztályra.
Első éjszaka nem volt velem a kisfiam. Másnap szóltak, hogy 10 óra körül mehetünk a babákért. Mentünk is, elhoztuk őket. Olyan hihetetlen volt. Tegnap ilyenkor még a pocakomban volt, most meg már magamhoz ölelhettem. Nagyon jó baba illata volt.
L. minden nap bejött hozzánk munka után. Második éjszaka sem volt velem Zs. A másik császáros anyukával sem volt ott a kislánya. Csak a vizsgálatok idejére szokták engedni, hogy ne legyen velünk a baba, de kértük, hogy még egy éjszakát hadd tudjunk pihenni. Nagyon fáradtak voltunk ő is és én is.
Harmadik éjszaka már velünk voltak a babák. Én akkor semmit sem aludtam, talán csak 10 perceket. Rajtam aludt Zs. végig éjszaka. Letenni nem nagyon tudtam, nem is igazán mertem, mert ha leteszem és elkezd sírni nem tudok hozzá olyan gyorsan pattanni, mivel ekkor még 20 percembe telt kikelni az ágyból, nem akartam, hogy a többi babát felébressze.
Másnap reggel be kellett vinnünk őket vizsgálatra, hogy minden rendben van e a haza engedéshez. 10 órára mehettünk értük. A másik császáros anyukával azt beszéltük meg, hogy fél 11 és 11 között jön a férje, majd akkor elmegyünk értük. Én nem bírtak ki. 10-kor már mondtam, hogy én megyek, mert már nagyon érdekel, hogy mehetünk e.
Mehettünk. :)
Szóltam mindenkinek, hogy megyünk haza. L. fél 3-ra tudott csak jönni, mivel dolgozott. Az apukájával jöttek. Külön autóval. L. a munkahelyéről a mi kis 3 ajtósunkkal. Az apukája autójával mentünk haza, mert én a 3 ajtósba be nem tudtam volna mászni hátra.
Mikor kiléptünk a kórházból láttam, hogy szállingózik a hó. De csak ott Pesten, itthon már nem volt semmi ilyennek jele.
Zs.-t hóeséssel köszöntötte a világ...:)
2020. március 31., kedd
2020. március 23., hétfő
Szüléstörténetem - avagy, hogyan váltunk családdá
Sziasztok!
Úgy gondolom ezzel a sztorival illene kezdenem. Igazából kicsit bizonytalan vagyok a bloggal kapcsolatban, hogy mennyire fog menni, lesz-e miről írnom. Minden esetre erőltetni semmit sem szeretnék, csak akkor és olyanról fogok írni, amikor és amiről úgy érzem, hogy írnom kell.
Előre szólok, hosszú lesz ;)
Szóval 2020. január 13-ára vártuk a mi kis angyalkánkat. Mindenki azt mondta hozzánk kislány illik, biztos, hogy lány lesz, nekünk csakis lányunk lehet. Aztán a doki közölte 90%, hogy a babónak bizony füyije van. :) Később ez már 100% volt.
Volt, aki azt mondta még december végén megérkezik a babánk, én éreztem, hogy elpbb semmiképp sem fog jönni. Volt, aki szerint a fiúk lusták és tuti tovább bent marad majd. Na nekik lett igazuk, bár csak egy nappal. Vaaagyis kb fél órával, meeert...
Január 13-án lefeküdtünk aludni, ekkor még semmit nem éreztem. Viszont hajnali 1 óra környékén valami pici, de tényleg icipici pukkanást éreztem/hallottam (magam sem tudom) és azt éreztem valami nedves van odalent. Ez nem volt újdonság, ugyanis a várandósságom vége felé (szégyen, nem szégyen, talán másnál is előfordul) néha-néha be-be csurran egy csepp pisi. Ezután kimentem a mosdóba, de előtte L.-t is ébresztettem, hogy valami furát éreztem. Nem tudtam megmondani, hogy mit. Bugyi csere, mosakodás. Majd kb 10 perc múlva újra pisilnem kellett. Ééés ezután már 8-10 percenként jártam pisilni.
Valamikor 1 óra környékén a nyákdugó is távozott, és tényleg elkezdett szivárogni a magzatvíz. Semmiféle fájásom, görcsöm nem volt egész idő alatt. 2 és fél 3 között enyhe rózsaszínes színe kezdett lenni a "dolognak". Ekkor hívtam a szülésznőmet, elmondtam mi történt/történik azt mondta, hogy tegye be egy nagy betétet ha az egy óra alatt teljesen elázik akkor induljunk a körházba, viszont, ha nem, akkor ráérünk reggel 7-re menni, hogy azért ránk nézzenek, mert gyanús, hogy beindultak a dolgok.
Mivel nagyon sokszor kellett mosdóba járkálnom, így nem sokat aludtam már. 6 óra körül elkezdtem hát készülődni. Lassan elindultunk. Mikor odaértünk becsengettem a szülőszobákhoz, majd elmondtam miért jöttem. Behívtak L.-nak kint kellett várakoznia. leültettek a folyosón két másik kismama mellé, ők program császárra jöttek. Megjelent a szülésznőm, majd pár perc múlva be is hívtak a vizsgálóba. A doki megvizsgált, valóban a magzatvíz szivárgott, burkot repesztett, ultrahangon megnézte, hogy egyébként minden oké e odabent, így volt. Leszálltam a vizsgálóasztalról (székről?) , felöltöztem, a szülésznőm rám nézett és megkérdezte készen állok-e, mert ma szülünk. A válaszom az volt, hogy remélem. A doki feltett jó pár kérdést. Mindenről. Olyan gyorsan jöttek a kérdések egymás után, hogy volt amire hirtelen válaszolni sem tudtam.
Ezután szóltam L.-nak, hogy bejöhet, mivelhogy ma meg fog érkezni a mi kis csodánk. Átkísértek minket a vajúdóba. Egy nagyobb 6 ágyas szoba volt. Már 4-en voltak bent, két ágy közül választhattam. Átöltöztem majd vártam, hogy bekössék az infúziót és rám rakják a ctg-t. Telt az idő, az órát közben nem igen néztem. Néha kiküldték a hozzátartozókat, mikor épp vizsgáltak egy kismamát.
Egyik ilyen alkalommal, a második adag oxitocin közben is épp L. nélkül voltam bent. Oldalra fordulva feküdtem mert csak így volt hallható a baba szívhangja, elkezdtem mocorogni, mert már nagyon fájt a derekam. Ekkor elkezdett sípolni mellettem a gép, az ápoló, aki épp bent volt rám szólt, hogy forduljak vissza oldalra, és megkérdezte éppen jön-e fájás. Mondtam neki, hogy nagyon fáj a hátam, derekam. A gép csak pittyegett, sípolt tovább. Kikiabált az ápoló az ajtón a szülésznőmnek, hogy 100-on vagyunk. Ezt én akkor nem tudtam mit jelent. Jött is gyorsan a szülésznőm, a hasamat megmozgatta jobbra balra, alulról megpöckölte a babát, majd kikiabált az ajtón a dokinak, hogy hátra tud-e jönni. Nem tudtam, hogy mi történik. Doki ugyanazt csinálta, mint ő. Majd a szülésznőm elmondta, hogy a baba szívhangja 100 alá esett. Csak egy pozícióba feküdhettem, mert így jó volt minden. Többször is kiküldtem L.-t, hogy szóljon, hogy pisilnem kell, vagy épp mást csinálnom a mosdóba, vaaagy, hogy már rohadtul nem bírok feküdni.
Egy kis időre levették a ctg-t, az infúziót, sétálhattam. Nagyon jól esett. Jöttek a derék fájások. Ilyenkor megálltam, az ablakpárkányon támaszkodva szuszogtam, L. a derekam masszírozta. Ez nagyon jó volt. Sajnos vissza kellett tenniük a ctg-t, az infúziót, így jött újra a kényelmetlen póz. Egy újabb adag infúzió után jött a szülésznőm és közölte, hogy amint rendbe rakták a szülőszobát megyünk át oda. Pár perc múlva mentünk is.
L. lepakolt, rám visszakerült a ctg, infúzió. Sétálhattam. A sokadik kör után megint elkezdett lemenni a pulzusa a babának. L. ment szólni, ugyazan mint az előbb, pöckölés, mozgatás, helyreállt. Megint csak feküdhettem. Kezdtem rosszul lenni, hányingerem lett, picit szédültem. Oxigént fújtak egy kis csövön az arcomra, ezt L. tartotta.
Ingadozott a baba pulzusa, a szülésznő többször is megvizsgált, 3 ujjnyi, már egy ideje...Hívta a dokimat, hogy nem nagyon akar előrébb haladni a szitu. El is indult a kórházba, dugóba került. Nem tudom mennyit vártunk rá, de ezalatt többször is kimentem mosdóba, L.-nek többször is mondtam, hogy nekem mindegy hogy csak legyen már kint. Megérkezett a doki, megvizsgált, nem a méhszájjal van a gond, az szép, kellően ellazult, viszont a csípőcsontomon nem fog kiférni. Nincs értelme várni, mennünk kell a műtőbe. Mondtam is, hogy hál' Istennek, mert én már úgy elfáradtam, másképp ez amúgy sem biztos, hogy menne.
Még elmehettem pisilni, hívták az aneszteziológust, jött értem egy ápoló átvittek a műtőbe. L. beöltözött, majd később csatlakozik.
A műtőben elég hideg volt, fáztam. Fel kellett ülnöm az ágy szélére, megmutatták milyen pózt kell majd felvennem, mikor szúrnak. Kaptam helyi érzéstelenítőt, majd a gerincembe is egy szúrást. Mondták, hogy mindjárt elkezd majd zsibbadni a talpam és a lábfejem, én ekkor már a térdem sem éreztem. felfektettek az asztalra. Letakartak, bekötötték az infúziót, lekötötték a kezeimet. Elmondták, hogy érezni fogok dolgokat, fájni viszont semmi sem fog, ha mégis, szóljak azonnal. Vízzel rám spricceltek, egyre lejjebb az oldalamon, hogy érzem-e, volt, ahol már nem éreztem. Bejött a doki, (elvileg) a combomra spriccelt valamit, a kérdés az volt, hogy hideg vagy meleg, az én kérdésem erre az volt, hogy mi hideg vagy meleg? Az orvos erre azt mondta jó válasz.
közben egy nővér végig a fejemnél állt, beszélt hozzám, mondta, ha bármi kérdésem lenne szóljak. Mondtam, hogy nagyon fázom és ráz a hideg. Megkérdezem, hogy itt mindig ilyen hideg van-e. Azt mondta nincs hideg, csak én érzem azt, az érzéstelenítés miatt. A remegés, hidegrázás is amiatt volt.
Megérkezett L., leült a fejemnél és végig beszélt hozzám. Elmondtam neki, hogy eddig mi történt velem. És nem emlékszem még, hogy miről beszéltem, csak azt tudom, hogy végig dumáltam neki. Ő csak simogatta a fejem és mosolygott, néha mondott valamit. Éreztem, hogy valami történik, rángató, húzó érzés volt.
Pár perc múlva megszólalt a dokim, hogy 17:07, megszületett, és felsírt Ő. Összenéztünk L.-lel és mi is sírtunk. A szülésznő elvitte a babát megtörölgetni, lemérni és bebugyolálni. Majd visszahozta nekünk. Odatartotta az arcom mellé, megpuszilhattam, megszaglásztam, megsimogattam és bele szerettem.
Ezután ott maradtam egyedül, míg összevarrnak. Mondtam a nővérnek, hogy nagyon szomjas vagyok, nem ihattam. Viszont nagyon kedves volt, hozott egy vizes vattát és bekente a számat, pár csepp vizet a számba cseppentett, nem volt sok, de nagyon jól esett és kicsit segített is. Miközben összevarrtak én elszundítottam, arra ébredtem, hogy áttesznek egy másik ágyra és visznek a megfigyelőbe. Mondták majd a férjem is érkezik nemsokára a babával. Így is lett, nem tudom mennyi idő telt el, megjelent az ajtóban a férjem, a kisfiam és a szülésznőm.
Rám tették a kisbabám, olyan meleg volt a kis meztelen teste, de rögtön tudta mit kell keresni és meg is találta. L. ott ült az ágyam mellett, beszélgettünk, nem sokat. Én is fáradt volt és ő is. Csak utólag tudtam meg, hogy L. mennyire is fáradt volt. Ekkor már a sokadik fájdalomcsillapítót is bevette. Nagyon fájt a feje és fáradt volt, enni alig evett egész nap, nem tudtuk reggel, hogy ott fogunk maradni, így nem volt nálunk sok minden enni, csak pár szendvics, amit munkába vitt volna magával.
Egy órát voltunk így hármasban. L. behozta a kocsiból az utolsó táskámat, ami a további napokra kell, majd elbúcsúztunk. Elvitték a kisfiamat. L. még felhívott mikor hazaért, de kb azonnal lefeküdt aludni, mivel másnap 5-kor kell kelnie, mert dolgozni megy. Aztán nekem annyi dolgom volt, hogy pihenjek, ugyanis 6 óra múlva fel kell állnom....(erről egy következő posztban)
Úgy gondolom ezzel a sztorival illene kezdenem. Igazából kicsit bizonytalan vagyok a bloggal kapcsolatban, hogy mennyire fog menni, lesz-e miről írnom. Minden esetre erőltetni semmit sem szeretnék, csak akkor és olyanról fogok írni, amikor és amiről úgy érzem, hogy írnom kell.
Előre szólok, hosszú lesz ;)
Szóval 2020. január 13-ára vártuk a mi kis angyalkánkat. Mindenki azt mondta hozzánk kislány illik, biztos, hogy lány lesz, nekünk csakis lányunk lehet. Aztán a doki közölte 90%, hogy a babónak bizony füyije van. :) Később ez már 100% volt.
Volt, aki azt mondta még december végén megérkezik a babánk, én éreztem, hogy elpbb semmiképp sem fog jönni. Volt, aki szerint a fiúk lusták és tuti tovább bent marad majd. Na nekik lett igazuk, bár csak egy nappal. Vaaagyis kb fél órával, meeert...
Január 13-án lefeküdtünk aludni, ekkor még semmit nem éreztem. Viszont hajnali 1 óra környékén valami pici, de tényleg icipici pukkanást éreztem/hallottam (magam sem tudom) és azt éreztem valami nedves van odalent. Ez nem volt újdonság, ugyanis a várandósságom vége felé (szégyen, nem szégyen, talán másnál is előfordul) néha-néha be-be csurran egy csepp pisi. Ezután kimentem a mosdóba, de előtte L.-t is ébresztettem, hogy valami furát éreztem. Nem tudtam megmondani, hogy mit. Bugyi csere, mosakodás. Majd kb 10 perc múlva újra pisilnem kellett. Ééés ezután már 8-10 percenként jártam pisilni.
Valamikor 1 óra környékén a nyákdugó is távozott, és tényleg elkezdett szivárogni a magzatvíz. Semmiféle fájásom, görcsöm nem volt egész idő alatt. 2 és fél 3 között enyhe rózsaszínes színe kezdett lenni a "dolognak". Ekkor hívtam a szülésznőmet, elmondtam mi történt/történik azt mondta, hogy tegye be egy nagy betétet ha az egy óra alatt teljesen elázik akkor induljunk a körházba, viszont, ha nem, akkor ráérünk reggel 7-re menni, hogy azért ránk nézzenek, mert gyanús, hogy beindultak a dolgok.
Mivel nagyon sokszor kellett mosdóba járkálnom, így nem sokat aludtam már. 6 óra körül elkezdtem hát készülődni. Lassan elindultunk. Mikor odaértünk becsengettem a szülőszobákhoz, majd elmondtam miért jöttem. Behívtak L.-nak kint kellett várakoznia. leültettek a folyosón két másik kismama mellé, ők program császárra jöttek. Megjelent a szülésznőm, majd pár perc múlva be is hívtak a vizsgálóba. A doki megvizsgált, valóban a magzatvíz szivárgott, burkot repesztett, ultrahangon megnézte, hogy egyébként minden oké e odabent, így volt. Leszálltam a vizsgálóasztalról (székről?) , felöltöztem, a szülésznőm rám nézett és megkérdezte készen állok-e, mert ma szülünk. A válaszom az volt, hogy remélem. A doki feltett jó pár kérdést. Mindenről. Olyan gyorsan jöttek a kérdések egymás után, hogy volt amire hirtelen válaszolni sem tudtam.
Ezután szóltam L.-nak, hogy bejöhet, mivelhogy ma meg fog érkezni a mi kis csodánk. Átkísértek minket a vajúdóba. Egy nagyobb 6 ágyas szoba volt. Már 4-en voltak bent, két ágy közül választhattam. Átöltöztem majd vártam, hogy bekössék az infúziót és rám rakják a ctg-t. Telt az idő, az órát közben nem igen néztem. Néha kiküldték a hozzátartozókat, mikor épp vizsgáltak egy kismamát.
Egyik ilyen alkalommal, a második adag oxitocin közben is épp L. nélkül voltam bent. Oldalra fordulva feküdtem mert csak így volt hallható a baba szívhangja, elkezdtem mocorogni, mert már nagyon fájt a derekam. Ekkor elkezdett sípolni mellettem a gép, az ápoló, aki épp bent volt rám szólt, hogy forduljak vissza oldalra, és megkérdezte éppen jön-e fájás. Mondtam neki, hogy nagyon fáj a hátam, derekam. A gép csak pittyegett, sípolt tovább. Kikiabált az ápoló az ajtón a szülésznőmnek, hogy 100-on vagyunk. Ezt én akkor nem tudtam mit jelent. Jött is gyorsan a szülésznőm, a hasamat megmozgatta jobbra balra, alulról megpöckölte a babát, majd kikiabált az ajtón a dokinak, hogy hátra tud-e jönni. Nem tudtam, hogy mi történik. Doki ugyanazt csinálta, mint ő. Majd a szülésznőm elmondta, hogy a baba szívhangja 100 alá esett. Csak egy pozícióba feküdhettem, mert így jó volt minden. Többször is kiküldtem L.-t, hogy szóljon, hogy pisilnem kell, vagy épp mást csinálnom a mosdóba, vaaagy, hogy már rohadtul nem bírok feküdni.
Egy kis időre levették a ctg-t, az infúziót, sétálhattam. Nagyon jól esett. Jöttek a derék fájások. Ilyenkor megálltam, az ablakpárkányon támaszkodva szuszogtam, L. a derekam masszírozta. Ez nagyon jó volt. Sajnos vissza kellett tenniük a ctg-t, az infúziót, így jött újra a kényelmetlen póz. Egy újabb adag infúzió után jött a szülésznőm és közölte, hogy amint rendbe rakták a szülőszobát megyünk át oda. Pár perc múlva mentünk is.
L. lepakolt, rám visszakerült a ctg, infúzió. Sétálhattam. A sokadik kör után megint elkezdett lemenni a pulzusa a babának. L. ment szólni, ugyazan mint az előbb, pöckölés, mozgatás, helyreállt. Megint csak feküdhettem. Kezdtem rosszul lenni, hányingerem lett, picit szédültem. Oxigént fújtak egy kis csövön az arcomra, ezt L. tartotta.
Ingadozott a baba pulzusa, a szülésznő többször is megvizsgált, 3 ujjnyi, már egy ideje...Hívta a dokimat, hogy nem nagyon akar előrébb haladni a szitu. El is indult a kórházba, dugóba került. Nem tudom mennyit vártunk rá, de ezalatt többször is kimentem mosdóba, L.-nek többször is mondtam, hogy nekem mindegy hogy csak legyen már kint. Megérkezett a doki, megvizsgált, nem a méhszájjal van a gond, az szép, kellően ellazult, viszont a csípőcsontomon nem fog kiférni. Nincs értelme várni, mennünk kell a műtőbe. Mondtam is, hogy hál' Istennek, mert én már úgy elfáradtam, másképp ez amúgy sem biztos, hogy menne.
Még elmehettem pisilni, hívták az aneszteziológust, jött értem egy ápoló átvittek a műtőbe. L. beöltözött, majd később csatlakozik.
A műtőben elég hideg volt, fáztam. Fel kellett ülnöm az ágy szélére, megmutatták milyen pózt kell majd felvennem, mikor szúrnak. Kaptam helyi érzéstelenítőt, majd a gerincembe is egy szúrást. Mondták, hogy mindjárt elkezd majd zsibbadni a talpam és a lábfejem, én ekkor már a térdem sem éreztem. felfektettek az asztalra. Letakartak, bekötötték az infúziót, lekötötték a kezeimet. Elmondták, hogy érezni fogok dolgokat, fájni viszont semmi sem fog, ha mégis, szóljak azonnal. Vízzel rám spricceltek, egyre lejjebb az oldalamon, hogy érzem-e, volt, ahol már nem éreztem. Bejött a doki, (elvileg) a combomra spriccelt valamit, a kérdés az volt, hogy hideg vagy meleg, az én kérdésem erre az volt, hogy mi hideg vagy meleg? Az orvos erre azt mondta jó válasz.
közben egy nővér végig a fejemnél állt, beszélt hozzám, mondta, ha bármi kérdésem lenne szóljak. Mondtam, hogy nagyon fázom és ráz a hideg. Megkérdezem, hogy itt mindig ilyen hideg van-e. Azt mondta nincs hideg, csak én érzem azt, az érzéstelenítés miatt. A remegés, hidegrázás is amiatt volt.
Megérkezett L., leült a fejemnél és végig beszélt hozzám. Elmondtam neki, hogy eddig mi történt velem. És nem emlékszem még, hogy miről beszéltem, csak azt tudom, hogy végig dumáltam neki. Ő csak simogatta a fejem és mosolygott, néha mondott valamit. Éreztem, hogy valami történik, rángató, húzó érzés volt.
Pár perc múlva megszólalt a dokim, hogy 17:07, megszületett, és felsírt Ő. Összenéztünk L.-lel és mi is sírtunk. A szülésznő elvitte a babát megtörölgetni, lemérni és bebugyolálni. Majd visszahozta nekünk. Odatartotta az arcom mellé, megpuszilhattam, megszaglásztam, megsimogattam és bele szerettem.
Ezután ott maradtam egyedül, míg összevarrnak. Mondtam a nővérnek, hogy nagyon szomjas vagyok, nem ihattam. Viszont nagyon kedves volt, hozott egy vizes vattát és bekente a számat, pár csepp vizet a számba cseppentett, nem volt sok, de nagyon jól esett és kicsit segített is. Miközben összevarrtak én elszundítottam, arra ébredtem, hogy áttesznek egy másik ágyra és visznek a megfigyelőbe. Mondták majd a férjem is érkezik nemsokára a babával. Így is lett, nem tudom mennyi idő telt el, megjelent az ajtóban a férjem, a kisfiam és a szülésznőm.
Rám tették a kisbabám, olyan meleg volt a kis meztelen teste, de rögtön tudta mit kell keresni és meg is találta. L. ott ült az ágyam mellett, beszélgettünk, nem sokat. Én is fáradt volt és ő is. Csak utólag tudtam meg, hogy L. mennyire is fáradt volt. Ekkor már a sokadik fájdalomcsillapítót is bevette. Nagyon fájt a feje és fáradt volt, enni alig evett egész nap, nem tudtuk reggel, hogy ott fogunk maradni, így nem volt nálunk sok minden enni, csak pár szendvics, amit munkába vitt volna magával.
Egy órát voltunk így hármasban. L. behozta a kocsiból az utolsó táskámat, ami a további napokra kell, majd elbúcsúztunk. Elvitték a kisfiamat. L. még felhívott mikor hazaért, de kb azonnal lefeküdt aludni, mivel másnap 5-kor kell kelnie, mert dolgozni megy. Aztán nekem annyi dolgom volt, hogy pihenjek, ugyanis 6 óra múlva fel kell állnom....(erről egy következő posztban)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)