A kórházban töltött napok

Szóóóval...

Ugye a műtét után 6 óra elteltével fel KELL állni.

Igen, KELL!

Már 4-5 óra után mondogatták az ápolók, hogy ahogy kezdem érezni a lábam lassan mozgassam. Tegyem pár milliméterrel arrébb, egy icipicit emeljem meg, de tényleg csak annyira, ami még nem fáj. Hát nekem már ez a pár milliméter is eléggé fájdalmas volt.

Letelt a 6 óra.

 Este 11-kor jött is az ápoló, hogy na akkor fel kéne állni és elmenni zuhanyozni. Segít majd. Igen, segített is, de abban amiben úgy éreztem tényleg elkélne egy kis segítség abban nem igazán.

Elmondta, hogy hogyan is kéne felállnom.

 Forduljak oldalra, ez mondhatni könnyen ment.

Támasszam meg magam az ellentétes kezemmel mint, amelyik oldalon fekszem, majd toljam fel magam. Na itt elég nagy nehézségbe ütköztem. Elkezdtem megemelni magam és azt éreztem, hogy kiszakad a hasam. Folyamatosan vissza kellett engedni magamat az ágyra, mert nem bírtam. Sokszori nekifutásra az alkaromra tudtam támaszkodni. Itt megálltam. Itt lett volna jó egy kis segítség, de nem kaptam, illetve nem kaphattam. Egedül kell megcsináljam ezt mondták. Az elkövetkező napokban sem lesz senki mellettem, aki folyton segít majd, ha szeretnék felülni. Pár percig így, az alkaromra támaszkodva feküdtem, folyamatos bocsánatkérések közepette, mivel úgy éreztem rabolom az ápoló idejét azzal, hogy itt szerencsétlenkedek. Ő elmondta más sem csinálja könnyebben, nyugodtan a saját tempómban, ő azért van itt, hogy segítsen. Biztatott, próbált segíteni azzal, hogy mondta mit hogyan csináljak.

Végre erőt vettem magamon, amin az is sokat segített, hogy már így is fájni kezdett a hasam. Fellöktem magamat ülő helyzetbe. Bármily meglepő :D ez is fájt. Igazából ekkor minden fájt, ha lehetséges még a hajszálaim is. :)

Így ülve pihentem kicsit. Lógattam a lábam az ágyról. Ültem jó pár percig az ágy szélén, amikor mondták, hogy na akkor álljunk fel. A fenekemet csúsztattam az ágy széle felé, hogy a lábam leérjen a földre, ezzel nem volt semmi gondom. Aztán fel kellett állnom, itt annyi segítséget kaptam, hogy kapaszkodhattam az ápoló kezébe, de nem húzott, csak tartotta a kezét, nekem kellett magamtól felállni.

Amikor ez sikerült, úgy éreztem a hasamból mindjárt kiesik minden, de tényleg minden. Fájt, feszült, nyomódott. Nem tudtam kiegyenesedni. Mondták szépen lassan húzzam ki magam. Nagyon fájt, meg fáradt is voltam. Legszívesebben visszadőltem volna aludni. Itt nagyon elgyengültem, majdnem elsírtam magam, hogy ez nekem nem fog menni. Itt álltam megint vagy 5 percig mozdulatlanul. Amikor többedszer szóltak már rám, hogy ne a földet nézzem, hanem emeljem fel a fejem és előre figyeljek, erőt vettem magamon és elindultam a zuhanyzó felé.

Csak arra tudtam gondolni, hogy ha ez sem megy, hogy elsétáljak a zuhanyzóig akkor. hogy is fogom ellátni az elkövetkező 3 napban itt egyedül a fiamat. Nem akartam csalódást okozni L.-nak sem, a kisfiamnak sem, de legfőképp magamnak sem. Tudtam, hogy erősnek kell lennem és tudtam, hogy az is vagyok.

Beértem a fürdőbe beálltam a zuhany alá. Mondta a nővér, hogy amikor szól sóhajtsak egy nagyot. Nem tudtam miért, aztán megtudtam, mikor kihúzta a katétert. Ezt igazából nem nagyon éreztem, lekötött az. hogy meg bírjak állni a lábaimon. A hátamat segítettek megmosni, minden mást nekem kellett, a lábaimat nem volt egyszerű. De megcsináltam. A törölközéshez és az öltözéshez kaptam segítséget. Nem tudom, hogy alapból segítettek volna, vagy csak már látták, hogy remegnek a lábaim.

Ezután átsétáltunk a szobámba, elég hosszú séta volt, néha lemaradtam, de kibírtam. Kaptam Fájdalomcsillapítót, hogy ha kell éjszaka vegyem be. Kettőt kaptam, egyet vettem be.

4-en voltunk egy szobában. 3-man aznap szültünk, egyikőnk egy nappal előbb. Ketten voltunk császárosok a szobában. Először rosszul éreztem magam. Sosem voltam még kórházban. Valamikor kiskoromban, de arról nincsenek emlékeim. A másik császáros anyuka a elkövetkező napokban nagyon sokat segített nekem. Mindenben. Hogyan pelenkázzunk, hogyan érdemes felállni, leülni, együtt mentünk mindig a babánkért a csecsemő osztályra.

Első éjszaka nem volt velem a kisfiam. Másnap szóltak, hogy 10 óra körül mehetünk a babákért. Mentünk is, elhoztuk őket. Olyan hihetetlen volt. Tegnap ilyenkor még a pocakomban volt, most meg már magamhoz ölelhettem. Nagyon jó baba illata volt.

L. minden nap bejött hozzánk munka után. Második éjszaka sem volt velem Zs. A másik császáros anyukával sem volt ott a kislánya. Csak a vizsgálatok idejére szokták engedni, hogy ne legyen velünk a baba, de kértük, hogy még egy éjszakát hadd tudjunk pihenni. Nagyon fáradtak voltunk ő is és én is.

Harmadik éjszaka már velünk voltak a babák. Én akkor semmit sem aludtam, talán csak 10 perceket. Rajtam aludt Zs. végig éjszaka. Letenni nem nagyon tudtam, nem is igazán mertem, mert ha leteszem és elkezd sírni nem tudok hozzá olyan gyorsan pattanni, mivel ekkor még 20 percembe telt kikelni az ágyból, nem akartam, hogy a többi babát felébressze.

Másnap reggel be kellett vinnünk őket vizsgálatra, hogy minden rendben van e a haza engedéshez. 10 órára mehettünk értük. A másik császáros anyukával azt beszéltük meg, hogy fél 11 és 11 között jön a férje, majd akkor elmegyünk értük. Én nem bírtak ki. 10-kor már mondtam, hogy én megyek, mert már nagyon érdekel, hogy mehetünk e.

Mehettünk. :)

Szóltam mindenkinek, hogy megyünk haza. L. fél 3-ra tudott csak jönni, mivel dolgozott. Az apukájával jöttek. Külön autóval. L. a munkahelyéről a mi kis 3 ajtósunkkal. Az apukája autójával mentünk haza, mert én a 3 ajtósba be nem tudtam volna mászni hátra.

Mikor kiléptünk a kórházból láttam, hogy szállingózik a hó. De csak ott Pesten, itthon már nem volt semmi ilyennek jele.

Zs.-t hóeséssel köszöntötte a világ...:)